A digitális technológiák fejlődésével a streaming platformok, beleértve a YouTube-ot és a Spotify-t, a zene és az audiovizuális tartalmak fogyasztásának elsődleges eszközévé válnak. Ez a valóság újraéleszti a jogi vitákat a szerzői jogok átruházásának korlátairól.
Bár nem elszigetelt esetről van szó, a Leonardo énekes és a Sony Music között nemrégiben lezajlott jogvita rávilágított a mű szerzője által biztosított jogok terjedelmével és e kiterjesztés időbeli fennmaradásával kapcsolatos releváns aggályokra, különösen a mű új hasznosítási formáival, például a streaminggel szemben.
A fent említett ügyben Leonardo, mint felperes, jogi úton vitatta a Sony Music-kal 1998-ban aláírt szerződés érvényességét, amely a zenei katalógusának streaming platformokon történő terjesztésének lehetőségére vonatkozott, tekintve, hogy a mű Sony Music általi felhasználásának mértékét meghatározó szerződéses záradék nem rendelkezik kifejezetten a streaming útján történő terjesztésről.
A vita a szerzői jogokat szabályozó jogi tranzakciók (beleértve a szerződéseket is) korlátozó értelmezése körül forog. Ez azért van, mert nem lehet feltételezni semmit, amiről nem született egyértelmű és kifejezett megállapodás, és ez ahhoz a feltételezéshez vezethet, hogy a jelenlegi felhasználási formákat a múltban megkötött megállapodások nem tartalmazták, és ezért a szerző nem engedélyezte azokat. Azonban, bár tagadhatatlan az átruházás érvényességi kritériumainak (pl. hogy a szerződés írásba legyen foglalva, hogy meghatározza a megengedett felhasználási formákat stb.) betartásának kötelezettsége, elengedhetetlen, hogy az elemzés figyelembe vegye azt a technológiai kontextust, amelyben a szerződést aláírták (1998-ban, amikor a Leonardo aláírta a szerződést, a Spotify például még 10 év múlva indult el).
A fő feszültségforrás, mind ebben az esetben, mind a hasonló esetekben, azoknak a szerződéseknek az érvényessége, amelyeket még az internet tartalomterjesztés domináns eszközévé válása előtt kötöttek. Szigorúan véve a zeneipar azt állítja, hogy a streaming csupán a hagyományos előadási vagy terjesztési formák kiterjesztése, ami a meglévő szerződéses záradékokkal összhangban legitimálja annak használatát. Ezzel szemben a szerzők azt állítják, hogy ez egy teljesen új médium, amelyhez külön engedélyezésre és bizonyos esetekben a szerződéses díjazás újratárgyalására van szükség.
A zeneművek digitális platformokon történő felhasználásának szükségességével kapcsolatos vitát a Legfelsőbb Bíróság (STJ) már elemezte az 1 559 264/RJ számú különleges fellebbezési ítéletében. A bíróság ekkor elismerte, hogy a streaming a szerzői jogi törvény 29. cikke szerinti felhasználásnak minősülhet. Hangsúlyozta azonban, hogy az ilyen típusú felhasználáshoz a jogtulajdonos előzetes és kifejezett hozzájárulása szükséges, a korlátozó értelmezés elvének tiszteletben tartásával.
Az ehhez hasonló viták több mint egyszeri konfliktus konkrét felek között, alapvető problémát tárnak fel: a szerzői jogok átruházásával kapcsolatos szerződések felülvizsgálatának sürgős szükségességét, függetlenül az ágazattól, legyen szó akár a hangfelvétel-iparról, a nagyrészt digitalizált oktatási szektorról, hírügynökségekről – röviden mindazokról, akik szerzői joggal védett tartalmakat használnak és hasznosítanak. Tekintettel az új technológiák és terjesztési formátumok gyors megjelenésére – különösen a digitális környezetben – elengedhetetlen, hogy ezek a szerződéses okmányok egyértelműen és átfogóan meghatározzák a megengedett felhasználási módokat. Ez azért van, mert a mulasztás, amely kereskedelmi szempontból előnyös, mivel széles körű engedélyt ad a tartalom hasznosítására, jogbizonytalanságot, a morális és anyagi jogokért járó kártérítési igényeket, valamint költséges és elhúzódó jogvitákhoz vezethet.
