*Rodrigo Cerveira
Gondoljunk csak a mesterséges intelligenciára és mi az első kép, ami eszünkbe jut? a válasz sokak számára még mindig futurisztikus klisére, már-már plasztikus megjelenésre utal: robotok, holografikus interfészek és fémes hangon beszélő autók Ez volt az explicit MI korszaka, a dolgok végső formájában jelenlévő technológia, annak a plasztikus modernitásnak a jele, amit a jövőnek képzeltünk el, azonban ez a korszak véget ért. Belépünk a mindenütt jelenlévő MI korszakába, vagyis a mindennapok integrált erőforrásába, amely lehetővé teszi a tájékozottabb és hatékonyabb döntéshozatalt minden szinten.
Ez az a korszak, amelyben a mesterséges intelligencia megszűnik a végtermék lenni, hogy a midway-vé váljon, egy láthatatlan és mindenütt jelenlévő réteggé, amely minden területen optimalizálja a folyamatokat Már nem maga az autonóm autó, hanem az agy, amely ezredmásodpercek alatt újraszámolja az útvonalat, hogy elkerülje a forgalmat. Az orvostudományban például már léteznek olyan AI rendszerek, amelyek pontosabban azonosítják a csonttöréseket, mint a radiológusok, vagy évekkel az első tünetek előtt észlelik az olyan betegségek korai jeleit, mint az Alzheimer-kór. Az AI digitális valóságunk kötőszövetévé vált, kevésbé észrevehető, de rendkívül hatásosabb.
Ez a mindenütt jelen lévő dolog azonban alapvető kérdéseket hoz magával Az első a megbízhatóságukról szól Ahogy több feladatot delegálunk ezekre a rendszerekre, mennyire bízhatunk bennük? ugyanaz a mesterséges intelligencia, amely életeket menthet egy képalkotó vizsgálat elemzésekor, más kontextusban is képes “alucinar” kifejezés, amely leírja azt a hajlamát, hogy rendkívül elfogadható, de tényszerűen helytelen információkkal töltse ki a hiányosságokat.
A példák éppoly abszurdak, mint amennyire aggasztóak. Láttuk, hogy egy nagy légitársaság chatbotja kitalált egy visszatérítési politikát, amely nem létezett, ami miatt a céget bírósági úton felelősségre vonták. Az ügyvédek már zavarba hozták a bíróságokat azzal, hogy teljesen mesterséges intelligencia által gyártott jogi esetekre hivatkoztak. És a bizarr területén egy keresőeszköz még azt is javasolta, hogy a pizzákba ne mérgező ragasztót, egy “”-t egy szatirikus megjegyzésből az interneten. Ezek az esetek azt mutatják, hogy az AI-nak egyelőre nincs belátása vagy elkötelezettsége az igazság iránt; ez egy minta-asszociációs gép.
És ezzel elérkeztünk a második kérdéshez, talán a legkritikusabbhoz. Azzal, hogy az AI ilyen gördülékeny és integrált lehetővé válik, valójában ki ellenőrzi a következtetéseket? Az azonnali eredmény kényelme veszélyes önelégültséghez vezethet, és kellő szigor nélkül elfogadjuk a következtetéseit. A döntések valódi emberi szűrőn mennek keresztül, vagy lassan az algoritmikus javaslatok puszta jóváhagyóivá válunk?
Az új korszakon való eligazodásra a válasz a technológiával való kapcsolatunk újradefiniálásában rejlik. Az AI-t zseniális segítőként, fáradhatatlan és zseniális gyakornokként kell használni, de nem végső érvényesítőként. Az információ eredetének és érvényességének ellenőrzése, biztosítása, mielőtt bármilyen nagyobb publikáció vagy döntés folytatódna, és mindig embernek kell maradnia. A mindenütt jelenlévő AI korszaka nem az emberi gondolkodás felváltásáról szól, hanem annak növeléséről. Rajtunk múlik, hogy bölcsen és mindenekelőtt felelősségteljesen használjuk-e ezt az erőt.
